Ennek a rövid, gondolatindító megemlékezésnek nem véletlenül adtam a „remények és elvárások” címet. Mindannyian, akik itt vagyunk, bár különböző indokkal érkeztünk ebbe a szép országba, - mégis egy dolog feltétlenül hasonlít bennünk: reményekkel és elvárásokkal érkeztünk ide, reményekkel és elvárásokkal voltunk/vagyunk új, emigráns életünk iránt. Sőt, néha hosszú évek után is reményekkel és elvárásokkal telve várakozunk, hogy életünk megváltozzék. Ennek oka egyszerű: aki elhagyja szülőföldjét, hogy idegenben verjen gyökeret, az ezzel az átültetéssel nem csak lelki, - néha fizikai – sebesüléseket szerez, hanem valamiképpen meg is erősödik, s szeretné, ha az új föld több táptalajt biztosítana a lombosodáshoz, virágzáshoz, mint a magunk mögött hagyott.
Ha a remény és az elvárás szavakat az emigráció nyelvére fordítom le, akkor azt mondanám, hogy azok magatartását jellemzi inkább a „remény”, akik valami elől menekülve, vagy kényszer hatására hagyják el szülőföldjüket, s kaptak lehetőséget egy új hazában az újrakezdéshez. Míg az „elvárások” inkább azok hozzáállását jellemzi, akik önként, bizonyos dolgok újramérlegelése során jutnak el a döntéshez, hogy valahol a nagyvilágban szerencsét próbálnak. Persze, reményeik nekik is vannak, mint ahogy az előzőeknek is lehetnek elvárásaik, de az alapvető mozgatórugó mindkét esetben más.
A magyar emigrációt is nagyjából ez a két hozzáállás jellemzi. A reménnyel élők a történelmi, főleg politikai emigrációs folyamat tagjai, az elvárásokkal érkezők az utóbbi 10-15 évben emigráltak. Félre ne értsenek, e megkülönböztetés nem takar erkölcsi ítéletet, - de ha az elmúlt majdnem ötven év tapasztalatáról akarunk jellemzést adni, fontos szétválasztani e két vonulatot. Ugyanis az, hogy ki milyen lélekkel indul az emigrációnak, az később döntően befolyásolja erőfeszítéseit a cél elérésében, s ebből következően az eredményt is. Abban mindkét lélekkel indulók egyetértenek, hogy a remélt vagy elvárt siker elérése erősen ösztönző, s újabb és még nagyobb sikerekre ad lehetőséget. A különbözés akkor jelenik meg, ha a remélt vagy elvárt siker késik, vagy egyszerűen nem teljesedik be semmilyen téren hosszú idő elteltével sem. Ilyenkor a politikai, vagy nehéz gazdasági helyzetből menekülők, tovább reménykednek és várják sorsuk jobbra fordulását. Az elvárásokkal érkezőknek azonban ilyenkor van még egy lehetőségük: a visszaút. Számukra ugyanis az egész sokkal inkább a kaland szintjén jelenik meg - így a visszaút is hamarabb választási lehetőséggé válik.
Dreisziger Nándor írja híres könyvében, a „Küzdelem és remény: a magyar kanadai tapasztalat”, (1982), hogy kétségtelen, a kanadai magyar emigráció történetének legdramatikusabb pillanata az 1956-os volt, mikor a Magyar Kommunista Párt és a szovjet katonai megszállás ellen fellázadtak jelentős része elhagyta Magyarországot. „De” – folytatja Dreisziger, „a kanadai 1956-57-es történelmi magyar emigráció a maga nemében különleges volt, hiszen Kanada ilyen nagyszámú menekültet egyszerre még nem fogadott be. 1957 végére mintegy 36,700 magyar menekült talált otthonra Kanadában.” A kanadai magyar közösség az egész országban megpróbálta meggyőzni a helyi és szövetségi kormány politikusait a Magyarországon történt események fontosságáról. Edmontonban már 1956 novemberében bizottságot hoztak létre Frank Lieber ügyvéd vezetésével. Ez a bizottság ruhákat, háztartási cikkeket és nem utolsó sorban jelentős pénzalapot gyűjtött össze az érkezők fogadására. 1961-ig a kanadai magyar népesség Albertában 15 ezerre emelkedett, Edmontonban egyedül 2,225 fővel nőtt a magyarok száma. Torontóban ez a szám 7,564. A különböző adatokat összevetve, összesen a forradalom hatására Kanadában letelepedett magyarok száma 41 ezer fő.
Milyenek voltak az 1956-os menekültek? Először is, a legfiatalabb hullám volt a magyar emigrációban, akiket tervek és célok jellemeztek az előző bevándorló hullámokkal szemben. Ezért sokkal hamarabb tanultak meg angolul és illeszkedtek be a kanadai társadalomba. Sok volt közöttük az egyedülálló, így ha a hatvanas évek magyar templomainak anyakönyveit átnéznénk, számtalan házasságkötést, keresztelőt találnák, melyek természetesen hozzátartoznak az 1956-os forradalom hatásaihoz.
Az 1956-os emigráció megújította, felfrissítette a templomok és egyéb közösségek életét, de ugyanakkor számtalan saját kulturális, politikai egyesületet hozott létre. Az „ötvenhatosokat” még jellemezte az, hogy gyermekeiket elküldik a magyar iskolákba, a magyar cserkészetbe és később, ha törve is, de ezek a gyerekek beszélik szüleik nyelvét. Ahogy távolodunk az időben 1956-tól, ez a jellemzés egyre bizonytalanabbá válik. Részben azért, mert Kanada politikai és gazdasági helyzete kedvezett az akkori emigránsok jó részének, így a második nemzedék betagozódása a kanadai közéletbe sokkal egyszerűbb volt, mint akár napjainkban. Másrészt azért, mert ilyen tömeges emigráció többé nem fordult elő. Az „ötvenhatosokat” a forradalom eszméje valamiképpen összetartotta. Sőt, összetartotta sokukat az a remény is, hogy egyszer Magyarországon megváltozik a politikai helyzet, s akkor, majd ők is visszatérhetnek hazájukba. Mint tudjuk, 1989 után nagy számban telepedtek vissza közülük Magyarországra.
Itt szeretnék néhány helyi dolgot megemlíteni, amely az „ötvenhatosok” jelenlétét szimbolizálják Torontóban. 1966-ban a forradalom tizedik évfordulója alkalmából emlékművet emeltek a forradalom áldozatainak. Azóta minden október 23-án ott a Budapest parkban koszorúzzuk meg ezt az emlékművet, miután hagyományosan a torontói városházán felhúztuk a magyar lobogót. Ez más nemzetnek tudtommal nem adatott meg, hogy saját zászlaját két hétig a szél lobogtathassa a városházán. A helyi történelem része az is, hogy 1978-ban megalakult a magyar tanszék a Torontói Egyetemen, ahol magyar nyelvből és irodalomból lehet egyetemi érdemjegyet szerezni. Másrészről, a jelenlegi Magyar Házra is azért volt szükség, mert úgymond „kinőtték” a College Street-en lévő „kis magyar házat”.
Az 1956-os hullámot követő évek tekintetében a kanadai emigrációs statisztika úgy tartja számon a magyarokat, mint akik elsősorban családi vagy közösségi szponzorálással érkeztek és telepedtek le az országban. Bár többségük politikai menekültnek számított, a hagyományos menekült státuszt csak igen kevesen igényelték és kapták meg, hiszen ha a család vagy egy közösség felelősséget vállalt az egyénért, a kanadai hatóságoknak már nem volt feladata az illető beilleszkedését segíteni. Ebben az időszakban több templomi közösség szponzorált menekülteket, az én családom is így került ide. Természetesen számszerűleg azért is volt csekély a magyar bevándoroltak száma, mert mint tudjuk, útlevelet munkahelyi kiküldetés vagy családi látogatásra adtak, ha adtak a kommunista hatóságok.
Az 1989-es magyarországi politikai változások eleinte nem igazán éreztették hatásukat a kanadai magyar bevándorlás területén, lévén Kanada távolsága, a repülőjegy ára csak igen keveseknek engedte meg az ideutazás lehetőségét. Akkor még a vízumhoz meghívólevél is kellett, tehát turistaként valójában a volt szocialista országokból nem igazán lehetett idelátogatni. Ráadásul, még ma is törvényben van az a rendelet, hogy menekültnek csak az országon kívülről lehet jelentkezni. (Most arról ne beszéljünk, hogy ezt a tilalmat természetesen mindig is megszegték, és megvan a módja, hogyan lehet menekültstátuszt kérni az országon belülről.)
Közeledvén a jelenlegi állapotokhoz el kell mondanom néhány kanadai történelmi tényt. Pierre Trudeau elnökké választásáig, - eltekintve a kivételes helyzetektől, mint amilyen az 1956-os magyar menekült-befogadás volt, - Kanada csak akkor adott letelepedési jogot tömegesen, ha bizonyos munkák elvégzéséhez munkaerőre volt szüksége. Trudeau kormánya hozta be azt a törvényt, mely szerint évente kb. 200 ezer bevándorlónak adják meg a letelepedési engedélyt. Tíz évvel ezelőtt ez még azt jelentette, hogy ez az akkori lakosság egy százaléka volt. Ma már ennek következtében a lakosság 21 millióból 36 millióra nőtt. Ugyanakkor tény, hogy még ma is minden 10 menekültből hét Torontóban száll le a repülőgépről. Ennek oka az, hogy a szövetségi államok közül Ontario fogadja be a legtöbb menekültet, itt ez kormányprogram. Számokban ez úgy néz ki, hogy az évi 200 ezerből a legújabb tervek szerint 40 ezer bevándorló fogja a közeljövőben felduzzasztani Ontario lakosságát.
És most ismét menjünk vissza a magyar bevándorláshoz! Egy kanadai statisztika szerint 1987-től 1994-ig, tehát hét év alatt zajlott le a magyarok második nagy bevándorlási hulláma, mely majdnem megközelítette számaiban az 1956-ost. Ez a dramatikus változás a kilencvenes évek elején nagy részben a román diktatúra megdöntésének és az első balkáni háborúnak volt köszönhető. Azonban ez a bevándorlási hullám összetételében teljesen más képet mutatott, mint az addigiak. 1994-ben magam is itt dolgoztam, mint beilleszkedési tanácsadó, s igen nagy nehézséget okozott az, hogy a kanadai hivatalos szerveknek, akik a pénzt adták az iroda fenntartásához, bebizonyítsuk, hogy valóban nagy számban érkeznek a magyar ajkú menekültek elsősorban Torontóba.
A nehézséget a mi sajátos történelmi kényszerünk okozta, az 1920-as trianoni békeszerződés egyik következménye, amikor is a magyarság jó része kívül rekedt a mai Magyarország területén. Vagyis akik menekültként ide érkeztek a kilencvenes évek elején, közepén, azok román, szlovák, nagyon ritkán ukrán, illetve szerb útlevéllel jelentkeztek le a hatóságoknál, s így román, szlovák, ukrán vagy szerb állampolgárokként tartották őket nyílván. De amikor tolmácsot vagy segítséget kértek, akkor már a mi magyar közösségünkhöz fordultak érthető módon. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy minden itt élő magyarnak kötelessége, ha teheti, hogy erről, a mi számunkra fontos helyzetről mindig és minden fórumon beszéljen! Tudatosítanunk kell a tényt, hogy mi magyarok nem állampolgársági szinten vagyunk elsősorban magyarok, hanem anyanyelvi összetartozás révén.
Természetesen ennek a bevándorlási hullámnak is van tanulsága. Az elszakított területekről érkező magyarság nagy része már a nyelv birtokában jött ide, s nagyon sok volt közöttük a diplomával rendelkező. Míg a nyelv tudása segítette őket a beilleszkedésben, addig a diploma sajnos nem. Ez nem az ő hibájuk, ez a kanadai bevándorlási szisztéma egyik vitatott pontja. A magyar közösség szempontjából azért volt fontos megjelenésük, mert az erdélyi, délvidéki és felvidéki magyarok friss életet vittek a magyar templomi közösségekbe. Ismert a tény, hogy Guelph környékén szinte egy tömbben él több ezer vajdasági magyar, akiknek jó része ebben az időben érkezett.
Sajnos a magyarországi bevándorlókról mindez nem igazán mondható el. Ők a nyelvet kevésbé beszélték, szervezeteket nem hoztak létre úgy, mint az 1956-osok. Hogy ennek mi az oka, arról csak találgatni lehet, s itt most nem feladatom, hogy kitérjek erre. Pusztán azt szeretném megjegyezni, hogy ha a jelent nézzük, akkor éppen ez a korosztály hiányzik a mi szervezetünkből is, akik úgy tűnik, hogy nem hagynak majd a magyarság számára jelentős nyomot maguk után.
1995 után ismét nagyot változott a magyar bevándorlás képe Kanadában, mivel Kanada 1994-ben eltörölte a vízumkényszert Magyarországgal szemben. Így a bevándorlók turista útlevéllel érkeztek, s aztán közölték a kanadai hatóságokkal itt-maradási szándékukat. Ez az időszak 2002-ig tartott. Természetesen ebben az időszakban is folytatódott, s ma is van lehetőség arra, hogy rátermett fiatal emberek, nyelvtudással és szakmával, bizonyos várakozási idő után emigrálhatnak Kanadába. Ezt én a szabadság fokának hívom, hiszen mindenkinek szíve joga, hogy ha lehetőségei engedik, és vágya van rá, ott éljen, ahol akar.
Ennek az időszaknak azonban volt egy különleges jellemzője. A cseh roma invázió után bennünket is elért a magyar roma kivándorlás. Hogy ebben mennyi volt a magyarországi politikai hecc, és mennyi a tényleges kényszer, arról megoszlanak a vélemények. Tény, hogy ezen idő alatt több ezer magyar roma menekült jelentkezett le a torontói repülőtéren. Egyes adatok szerint, olyan magas volt a szám, hogy ha az ország befogadta volna az összes ekkor lejelentkezett magyar állampolgárt, akkor a kanadai évi előirányzott bevándorlási kótát pontosan kitöltötték volna. Mivel az ezredforduló kanadai bevándorlási politikája nem kedvezett, s ma sem kedvez az európai bevándorlóknak, nagyon kis töredék kapott letelepedési engedélyt.
A magyar közösség azonban ismét egy újabb tapasztalattal gazdagodott. Rá kellett döbbennünk, hogy az anyaországból menekülő romákat, akik magyar elnyomás miatt menekülnek, nekünk, magyaroknak kell segítenünk, lévén, hogy magyar nyelven tudnak csak kommunikálni. Az imént említettem már, hogy bennünket, magyarokat, a nyelv tart össze. Itt ismételten megjelenik ez a tényező, s meg kell mondjam, ez a tapasztalat, engem csak megerősített abban, hogy nyelvünket különös kincsnek tekintsem a jövőben is. Hogy mennyire komoly gondot okozott ez a hullám, annak éppen ez a szervezet az egyik legkompetensebb tanúja. A kanadai állam igen sok pénzt költött olyan programokra, melyekkel szolgálhattuk a magyar ajkú romákat. A tényekhez tartozik azonban, hogy nagy része ezeknek a menekülteknek nem kapott letelepedési engedélyt, mindössze kb. 20% maradhatott Kanadában.
A jelenhez megérkezve, elmondhatjuk, hogy ma már nem emigrációról, kivándorlásról beszélünk magyarországi viszonylatban, hanem „áttelepülésről”. Azok a fiatalok, akik nem találják meg otthon számításaikat, vagy nagyobb, sokszor érdekesebb jövőt akarnak maguknak, - beadhatják kérelmüket, s ha megfelelnek a kanadai követelményeknek, akkor egy idő után letelepedhetnek Kanadában. És természetesen, továbbra is (valójában jelentéktelen számban) egyenes-ágú rokonokat, házastársakat szponzorálhatunk, ha megvan rá az anyagi alapunk.
Számokban ez így néz ki a 2001-es népszámlálás adatai szerint, amikor is 267 255 kanadai magyar leszármazottnak tekintette magát. A magyar leszármazottak több, mint 90%-a él a a szövetségi tartományok közül tulajdonképpen ötben. Ontarióban (128 575 vagyis 48%), British Columbiában (43 515 vagyis 16%), Albertában (41 535 vagyis 15.5%), Saskatchewanban (24 340 vagyis 9%) és Manitobában (8 900 vagyis 3%).
Mindez ismételten más kihívásokat jelent az itt élő közösség számára. Ezeknek a telepeseknek már nem igazán kell ragaszkodniuk a magyar közösséghez, hiszen túlnyomó többségük már az angol nyelv birtokában érkezik ide. A világháló jóvoltából tájékozottabbak, sokkal felkészültebbek a helyi viszonyokra. Egyetlen dologban azonban – és ez most az én saját véleményem, - semmiképpen nem különböznek az előttük járóktól. És ez a kulturális megfelelősség, ismeret kérdésköre. Sokan elfelejtik, hogy a valódi nehézséget ez okozza, ez okozta nekünk is: nem a nyelv megtanulása, hanem az észak-amerikai kulturális stílus elsajátítása. Hosszú évek után is, ma is tanulom, hogy amit kommunikálok, az valóban azt jelenti-e itt, mint amit én gondolok annak alapján, ahogy én, mi nőttünk fel egy közép-európai országban. S mert ez a kettősség létezik, ezért az olyan szervezeteknek is létezniük kell, mint a mi közösségünk.
Reményekről és elvárásokról szóltam a bevezetésben. Minden ember élete az egyén saját törvényei, akarata és elfogadási képessége szerint alakul. Az emigráció, az áttelepülés ilyen viszonylatban súlyos döntés, hiszen mindig ott marad az a fájó kérdés, hogy vajon miért születik valaki arra helyre, ahová születik, s szabad-e elhagynia azt?
Befejezésül szeretnék néhány szót szólni arról, hogy szervezetünk, a Kanadai Magyar Közösségi Szolgálat, küldetésének és hivatásának megfelelően próbálta az elmúlt több mint tíz évben a Torontóba érkező magyarokat segíteni. Független szervezetként, politikai, etnikai megkülönböztetések nélkül tettük a munkánkat. A bizalmat ehhez Önök adták, akik adományaikat vagy önkéntes munkájukat ajánlották fel a szervezetnek. Ezért nem csak köszönet jár Önöknek, hanem őszintén szólva a jövőre tekintve még több segítséget kell ehhez kérnünk. Mert lehet, hogy a most letelepülő magyarok egyre kevesebbszer kérnek segítséget az induláshoz, de később, amikor egyéni életük zsákutcába kerül, s szociális helyzetük válságban van, szükségük lehet ránk. Jelenleg tevékenységünk jelentős részét olyan idős emberek segítésével töltjük, akik öregotthonokban, vagy saját otthonaikban élnek, - de magyar szó híján rettenetesen magányosak. Ne feledjük el a tényt, hogy az idő előrehaladtával bármelyikünk ebbe a helyzetbe juthat, mert idős korában az ember visszatér anyanyelvére. Jó lenne, ha majd akkor nem azt a kérdést tennénk fel kétségbeesetten, mint Márai Sándor egyik versében, mikor rádöbben, hogy a „Centrál Park nem a Margitsziget”, és hiába „Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.”, - írja, de kérdése mégis fájdalmas kiáltás: „Szent Isten! – hol vagyok?”.
Simándi Ágnes
|
